Megszólalt a harang

Megszólalt a harang, a templomnak tornyába,
Hívta az embereket, esti imádságra.
Köztük voltam én is, mert Érted szólt a mise,
S hogy mi zajlott le bennem, azt nem tudja senki se.

Belépve az ajtón, a szentelt vízhez mentem,
Belemártva kezem, keresztet vetettem.
Összekulcsolt kézzel, beültem a padba,
S megszólalt ekkor az orgona hangja.

Az oltár előtt megjelent, Istennek szolgája,
Előtte kinyitva, az ő Bibliája.
Ebből hirdette, Istennek igéjét,
S hangosan olvasta, Pál Apostol levelét.

Imádkoztunk mind, szólt a templomi ének,
S lelki szemeimmel , megláttalak Téged.
Ott ültél mellettem, fejedet lehajtva,
Látták az Angyalok, s Istennek Szent Anyja.

Én édes Jézusom, itt ül Ő mellettem,
Kit a világon a legjobban szerettem!
Megadtad neki, az örök létet,
Mert hű szolgálód volt, mindig Tenéked.

Így ültünk együtt, s imádkoztunk csendben,
Két szerető szív, egymás közelében.
Egymáshoz közel, de mégis oly távol,
Én itt e földi létben, Te messze a világtól.

Zengett az orgona, vége a misének,
Téged az Angyalok, hazakísérnek.
Így szólt az Atya: Menjetek békével,
S boldogok legyetek, Isten szeretetével.

Megszólalt a harang, a templomnak tornyába,
Ki-ki elindult, saját otthonába.
Köztük voltam én is, Drága Jó Mamám,
Érted hullt a könnyem, s neked szólt imám!

Boldogság, hol vagy?

Boldogság, mondd, miért nem szeretsz engem?
Mi az én bűnöm, mit ellened elkövettem?
Útjaink, még csak nem is keresztezik egymást,
Úgy kerülsz engem, mint valami leprást!

Boldogság, mondd, hol a te otthonod?
Én megkereslek, s hozzád halkan bekopogok!
Meghívnálak magamhoz, lehetnél a vendégem,
Nem lenne hozzád, csak egy apró kérésem.

Hozd el a napot, csak pár percre hozzám,
Hadd lássa meg, milyen fakó az orcám!
Mert követ egy felhő, mintha a testőröm lenne,
S fekete leplével, engem átölelne!

Boldogság, gyere, nagyon szépen kérlek,
Pehelypaplanba, fektetlek téged.
Csak fogadd el a meghívást,légy egy kicsit nálam,
Nincs már nekem a földön, ennél több vágyam!

Csak figyeld a Holdat

Benézett a Hold, éjjel az ablakomon,
Meglátta a könnyem, mi folyt az arcomon.
Vigasztalóan nézett le reám,
Meséld el, miért sírsz,ó te árva leány!

Drága Hold, Te fényes, szép tükör,
Mely az égen, oly büszkén tündököl,
Kedves Tőled, hogy érdeklődsz felőlem,
Ha van egy kis időd, neked elmesélem.

Szeretek valakit, szívem egészével,
Ő táplált engem, a szeretetével.
Vele voltam boldog, éltetett a lénye,
S nem maradt már más, csak az Ő emléke.

Elköltözött oda, fel a magas égbe,
S a legfényesebb csillag lett belőle.
Biztos ismered, az udvarodon ragyog,
Irigyellek érte, mert Te mindig láthatod.

De ma hiába kerestem, nem találtam sehol,
Nem értem hol van, merre vándorol.
Az is lehet, hogy egy felhő eltakarja,
S nem tud kibújni, bárhogy is akarja!

Tudom kiről beszélsz, sokat mesélt rólad,
S én ámulva néztem a szép Holdat.
Te tényleg ismered? El tudnád hozni?
Akkor biztos, megfogok nyugodni!

Ó te árva leány, máris megyek érte,
Mert megérintett, lelked szenvedése.
Töröld meg a szemed, ne lássa könnyedet,
Tárd ki az ablakod, s kémleld az eget!

S egy pillanat múlva, már láttalak is Téged,
A büszke Holdat, szorosan kísérted.
Megálltatok az ablakom előtt,
S Te ragyogtál rám, úgy mint azelőtt!

Jaj de jó hogy itt vagy,úgy vágytam utánad,
Ragyogd be kérlek, a sötét szobámat.
Ha egy mód van rá, maradj míg elalszom,
Te légy a takaróm, simogasd az arcom!

Mire felébredtem, már a Nap sütött le reám,
Hallottam a történeted, ó te árva leány!
Ne bánkódj mert a csillagod újra el fog jönni,
Csak figyeld a Holdat, mely őt majd elkíséri!

Emlék

Az emlékeimből élek, melyek táplálnak engem,
Mik megnyugtatják, háborgó lelkem.
Mert Rád gondolok én, egyre csak szüntelen,
Az emlékeim, melyek megvetik fekhelyem.

Az emlékeim! Féltem is őket,
Mert látom, a nélkülük szenvedőket.
Ezt tőlem senki el nem veheti,
Akkor sem, ha testem, a földbe eltemeti.

Mert nélkülük, mit sem ér az élet,
Visszahoznak hozzám, minden nap Téged.
Láthatlak, s néha még a hangodat is hallom,
Szeretlek! Bocsásd meg, ha könnyes az arcom!

Mert az emlék sokszor fájó is tud lenni,
Nem lehet mindig, csak a szépet elővenni.
Amíg csak élek, én rád emlékezem,
Mert emlékeim, melyek megvetik fekhelyem!

Érzés

Valami különös érzés tör elő bennem,
Valami furcsa, őt még nem ismerem.
Igaz, még utolsó, de már beállt a sorba,
És békésen várja, hogy kerüljön sorra.

Vannak előtte, bizony jó páran,
Biztosítva helyük szívem otthonában.
Saját sátruk van, régóta itt laknak,
Új lakónak eddig, helyet sosem adtak.

Mert hát együtt ők bizony jól elvannak,
Engem nyugodni, egy percre , sosem hagynak.
Hol az egyik, hol a másik, utat tőr magának,
Mint mondtam, régi lakói, szívem otthonának.

Egyik a fájdalom, másik a bánat,
S nyomukban a könny, mely el lepi orcámat.
Ott a szomorúság, a keserűség és a csalódás,
És Isten a tudója, hogy még mennyi minden más.

De van egy új érzés, úgy hívják nyugalom,
Talán ő lehet majd , az egyetlen támaszom.
Tudom hogy Te küldted, segítsen nekem,
Felépíteni, romba dőlt életem.

Még nem tud nálam lakni, várjon a sorára,
Addig a többit eszem meg vacsorára.
De ma megérintett, simogató szele,
Talán majd egyszer még, jóba leszek vele.

Légy átkozott!

Sötét van, csend, egy magam vagyok,
Csak cigarettám parazsa, mi néha felragyog.
Úgy szívom, mélyen, mintha az utolsó lenne,
Mintha a füstjével minden, a semmibe veszne.

Sötét van, csend, képzeletem hozzád repít,
Ha láthatnálak, egy percre, talán az segít.
Talán erőt ad, ha tudnám, nem vagy oly távol,
S láthatnálak én, bármikor, bárhol.

Sötét van, s a csend most oly nyomasztó,
Ajkamból előtör egy szó, mely borzasztó.
Remegő kezemet a fülemre szorítom,
De már késő, mert e szót hangosan ordítom!

Halál! Légy átkozott örökké!
Miattad vált szívem törötté!
Elvitted, kit a legjobban szerettem,
Gúnyosan mosolyogtál, mikor eltemettem!

Hát most láthatod, mi lett belőlem,
Egyedül ülök itt a sötétben,
Cigarettám parazsa, már kialudt régen,
Lefekszem, s tán elalszok szépen.

Az én imám

Uram, kérlek, hallgass meg most engem,
Érte szól az imám, kit oly nagyon szerettem.
Ki egész életében, dicsőített Téged,
Szívén viselte a Te szenvedésed!

Úgy élte napjait, hogy hozzád méltó legyen,
Nem járt Ő soha, általad tiltott helyen.
A Bibliát naponta többször, kezébe vette,
Igédet másoknak, boldogan hirdette!

Érte szól az imám, Drága jó Uram,
Ma öt hónapja, hogy nélküle járom az utam.
Azóta Én, boldogtalan lettem,
Uram! Te tudod, hogy iránta mit éreztem!

Hisz Tőled kaptam Őt, hálám zeng is érte,
Minden lépését, szívem elkísérte.
Napfény volt Ő nekem, mely ragyogott felettem,
S beborult az ég, mikor eltemettem!

Érte szól az imám, Drága Istenem,
A könnyeimet kérlek, bocsásd meg nekem!
De érző szívem is Neked köszönhetem,
Összekulcsolom hát, reszkető két kezem.

Álld meg Uram, az én Drága jó Anyámat,
S add hogy megleljem majd, nálad, én is hazámat.
Szeresd addig Őt, ahogy én szerettem,
S engedd hogy őrködjön, mindig felettem!

Engedd hogy kísérje, minden léptemet,
Engedd hogy segítse, földi létemet.
Így szólt az én imám, zárd be a szívedbe,
Az Atya, A Fiú, s a Szentlélek nevébe!

Bezártam lelkemet

Bezártam lelkemet egy sötét szobába,
Hadd roskadjon ott, árván, egymagába.
Hadd maradjak én is, egyedül egy kicsit,
Csak egy pár órát kérek, hátha az segít!

Mert nem vagyok én más, csak lelkemnek rabja,
Lábaim előtt hever, szívemnek darabja.
Egy börtönben élek, melynek lelkem az őre,
Életfogytig kaptam, nem szabadulok tőle.

Gyere közelebb, nézz mélyen a szemembe,
Meglátod lelkemet, s mi benne el lett temetve.
Nem találsz ott mást, csak fájdalom hegyeket,
Régen szerzett, s új, vérző sebeket.

Mert gyenge ez a lélek, alig áll a lábán,
Zavartan bolyong, sokszor oly kábán.
Mert nem kímélte őt, sohasem az élet,
Nem állt sorba akkor, mikor osztották a szépet!

Bezártam hát lelkemet, egy sötét szobába,
Hátha jót tesz neki, ha ül ott, egymagába.
Csak egy pár órát kérek, addig lefekszem pihenni,
Ó árva lelkem, hogy tudsz így szeretni!!