Fekszem a földön

Fekszem a földön, vérrel megfestett ruhámban,
Számkivetett vagyok, ebben a bűnös világban.
Hogy miért jöttem ide, már magam sem tudom,
Fülemben mászik egy dal, s én halkan dúdolom.

Senki nem érti miről szól, csak én, egyedül,
Szívem tépázott húrjain, a lelkem hegedül.
S közben könnycseppemből sírcsokrot kötök,
Mit itt hagyok, mikor végleg elköltözök.

Oda, hol a szó fehér galamb szárnyán repül,
Boldogan nyújtózik a szivárvány, mikor az égen elterül.
Hová nem férkőzik be a pillanat, mi a fájdalmat okozza,
S kacag a lágy szellő, mikor egy felhő csiklandozza.

Hol nem rúgnak belém, s nem taposnak a sárba,
Nem kell gyertyát gyújtsak magamért, hogy védjen meg a lángja.
És nem kell a lecsurgó viaszból keresztet öntenem,
Két sóhaj közt azt kérnem, ments meg ó Istenem.

Érzem ahogy arcomon sírnak a ráncok,
Sajnálom őket, de már többé nem kiáltok.
Számkivetett vagyok, ebben a bűnös világban,
Csak fekszem a földön, vérrel megfestett ruhámban.

Örökké

Emlékeim már a homályba vesztek
De van néhány, oly varázslatos, égi
Felidézve most újra élni kezdtek.

Szavak, miket talán nem mondtam még ki,
Kérdések, rájuk szív dobban felelvén.
Rózsából egy nyakéket fonnék néki.

Simogatva szólt, a szeretet nyelvén,
Csillogó drágakő volt benne annyi,
Kék íriszemen most könnyező vert fény.

Egy sötét felhő látszik fölsuhanni,
Lelkemre tűzné gyászos pántlikáját.
Kezemet most kell egy imára fonni.

Mert az ölelés is keresi párját,
Legféltettebb kincsem volt a beszéde,
S amerre járok, keresem árnyát.

Ó csak jussak én is mindig eszébe,
Ha tudnám, hogy így van, nem sírnék többé.
Létem fürödne boldogság vizébe.

Álmom nem válna zavaros körökké,
A gondolatok mindig hozzá szálltak.
S ölében ringatóznak örökké.

Az éj leple alatt

Uram! Itt ülök magamban, az éj leple alatt,
Rongyos a ruhám, csak a tiszta lelkem maradt.
Melyből a szavakat ha kéred, lábad elé hintem,
Mert összedőlni látszik, mindaz, miben hittem.

Uram! Látni akarod könnytől véres arcom?
Ráncaim közt verejtékben, hogyan vívom a harcom?
Szégyellem gyengeségem, kérlek, bocsáss meg érte,
Emelj föl magadhoz, s vigyél el a fénybe.

Mert elveszek egyedül, ebben a rideg világban,
Nem vagyok bűntelen, de rosszat nem kívántam.
Én csak szerettem Uram, úgy ahogy azt kérted,
Tedd vállamra a kezed. Reszketek. Érzed?

Fáradt vagyok, szívem öleli a magány,
Megsárgultak a levelek, az emlékeim falán.
Rózsaszirmot öntözök, fájó sebeimre,
S nem tudom hol van a perc, mely a végtelenbe vinne.

Kérlek Uram! Mutasd merre menjek,
Segíts hogy létemnek, nyugalmat leljek.
Mert fogytán az ereje, s én nem akarom látni,
Hogy fog kínok között, magának sírt ásni.

Bocsáss meg Uram, gyarló gyermekednek,
Oltárod előtt, imáim térdepelnek.
Hallgasd meg őket, most az éj leple alatt,
Semmim nincs már, csak a tiszta lelkem maradt.

Öleld magadhoz, vigasztald meg kérlek,
Oly árva vagyok, s már a tegnaptól is félek.
Szeress Uram, úgy ahogy én Téged,
S én mindenem odaadom, önzetlenül néked.

Engedj szabadon...

Engedj szabadon, hadd szálljak az égbe,
Mint büszke sas madár, a hajnali fénybe.
A hegy ormán várnám, hogy a nap ébredjen szemembe,
Szárnyammal intve, repülnék a végtelenbe.

Engedj szabadon, lehetnék kis patak,
Új utakat tőrnék, mosnám a fáradt arcokat.
Magamhoz ölelném az eldobott köveket,
És örökbe fogadnám, az el nem sírt könnyeket.

Lehetnék porszem, az aranyló sivatagban,
Egy frissítő érintés , a nyári zivatarban.
A szellő ruhájának egy újra varrt szegélye,
Vagy egy bátortalan kis csillag, ki ring a hold ölébe.

Engedj szabadon,vár rám egy más világ,
Hová hív a szeretet, és egy felhőből font virág.
Hol nem kell titkolnom mit rejt a lelkem,
Engedj szabadon, mert itt nyugalmat nem leltem.

Az első csók

Az első csókom elmesélem nektek,
A végén lájkoljatok, persze csak ha tetszett.
Mert kissé bugyuta történet, mi megesett velem,
Ma sem tudom miért, tárolta az eszem.

Kora nyári nap volt, épp uzsonna ideje,
Piros-kockás abrosszal volt az asztal terítve.
Körülöttem megannyi éhes száj azt várta,
Az ajtó mögül mikor bukkan fel egy tálca.

Mit az óvónéni hozott, kedves mosollyal az arcán,
Csak én voltam egyedül, ki nézett oly bambán.
Mert vézna gyerek lévén, utáltam enni,
Úgy szerettem volna, ilyenkor világgá menni.

Kerestem a kiutat, hová is bújhatok,
Hogy kényszerrel ne nyomják, számba a falatot.
Egy kis asztal alá, gyorsan bemásztam,
Megmondom őszintén, eléggé paráztam.

S ahogy ott gubbasztok, lélegzet visszafojtva,
Hátam mögött valaki, mintha hozzám szólna.
Kis szívem úgy kalapált, de hát ez a Vincze,
Rájöttem azonnal, hogy az asztalnak nincs kilincse.

Lefeküdt ő mellém, kezében májkrémes kenyérrel,
S oly kedvesen nézett rám, a nagy barna szemével.
Akkor nem tudtam mit érzek, de furcsa volt nagyon,
Gondoltam etetni akar, neki tán hagyom.

De egyszer csak elkezdett közeledni hozzám,
Éreztem hogy egyre pirosabb az orcám.
Azt az édes pici száját, az enyémhez nyomta,
S forgatta a fejét, mint ki csókolózna.

Mivel nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni,
Féltem hogy meghallják, nem mertem kiáltni.
Ezért hát ajkam, eggyé vált az övével,
Közben simogatta arcom, a májkrémes kezével.

S ez a varázslatos pillanat hirtelen megszakadt,
Mert az óvónéni megtalált minket egy perc alatt.
És mi pironkodva néztük egymást a Vinczével,
Ajkunkon az első csók s a májkrém ízével.

Gondolsz-e rám?

Gondolsz-e rám? Most, hogy már hűvös a hajnal,
Lassan távozik az ősz, egy bús madárdallal.
A szél már nem ölel, vad lesz és támad,
Meztelenre vetkőzteti az út menti fákat.

Minden szürke, oly néma és rideg,
Megyek előre, nem tudom merre, s minek.
Csak azt érzem, hogy reszketek, fázom
Nem tudom, gondolsz-e rám ott, a messzi tájon?

Szememből már vér folyik, a szívem könnye,
Mert elmentél, s tudom, hogy mindörökre.
Hiába is várom hogy megölelj újra,
Gondolsz-e rám egy felhőhöz simulva?

Mikor nem jön a te szemedre sem álom,
Őrzöd-e mosolyom egy szép szivárványon.
Vágyod-e még szavam, mit csak én mondtam neked,
S kulcsolod-e még értem imára két kezed?

Lassan itt a tél, s a hó mindent betakar,
Már nem kérdi senki, hogy lelkem mit akar.
Lassan távozom egy bús madárdallal,
Ugye gondolsz rám? Most, hogy már hűvös a hajnal?

A lélek imája

Mindenki lelkében létezik egy ima,
Mit nem kell könyvből tanulnia.
Elég ha a csendben némán elmerül
S a szavak előtörnek oly rendületlenül.

Mik aztán maguktól mondatokká válnak,
Részesei lesznek egy szív dobbanásnak.
S lassan átjárják az egész lényed,
Érzed ugye, ahogy megroggyan a térded?

A kezed is önkénytelen összekulcsolod,
Ne bánd ha imádat némán ordítod.
S ha könnyes már a szemed, mivel nézel az égre,
Esendő vagy Ember, nincs, kinek nincs vétke.

Imádkozz hát a magad Istenéhez,
Bűneid bocsánatára, tán ez is elég lesz.
S a hited, ne veszítsd el soha,
Egy életed van, bár a sors néha mostoha.

Cipeld hát, még ha nehéz is kereszted,
Utad végén megtudod, miért kellett így tenned.
Addig imádkozz, mert létezik egy ima,
Mit a léleknek nem kell, könyvből tanulnia.

Boldog Karácsonyt

Karácsonynak éjjelén, mikor a kis Jézus született,
az Emberek szívéből, áradt a Szeretet.
Átölelték egymást, és áldották Máriát,
zengte az ég is, e csodás áriát.

A Templomban harang szól, és egy szép Ima,
a Jászolban ott pihen, Istennek Szent Fia.
Ünnep ez, a legszebb a világon,
örvendjetek hát, hisz itt a Karácsony.

Lelketek is öltözzön, a legszebbik ruhába,
s ott legbelül is égjen, egy gyertyának lángja,
mely eláraszt benneteket, a békesség fényével,
és átjárja házatokat, annak melegével.

Ne legyen ott gyűlölet, múljon el a harag,
hisz oly rövid az élet, s belőlünk semmi sem marad.
Egyedül a szeretet képes rá, hogy boldoggá tegyen,
hát vigyázzatok rá, hogy ez mindig így is legyen.

Szeressétek egymást, ne csak az ünnepen,
és ma ki barát, holnap ne legyen idegen.
Halljátok meg a másik, kimondatlan szavát,
és gyémántként őrizzétek, arcán a mosolyát.

Karácsony van, sokan az égben ünnepelnek,
de a lelkük eljött, s lágyan átölelnek.
Együtt éneklik velünk, a Mennyből az Angyalt,
ne bánd szemedben a könnyet, mert az megvigasztalt.

Áldott Karácsonyt kívánok, Nektek, Emberek,
legyen meghitt, Boldog az ünnepetek.
Fogadjátok Szeretettel, ez az én ajándékom,
remélem, díszként ragyog majd, egy fenyőfaágon.

A lélek magánya

Ember! Te tudod milyen a lélek magánya?
Mikor aludnál, ő farkasként üvölt az éjszakádba?
Fürkészve nézi a fénylő holdat az égen,
Mert mi éltette tovatűnt, messze jár oly régen.

Ember! Te tudod milyen, mikor magához ölel?
Kérdeznéd, de hiába, mert csak a csend felel.
Fájdalma átjár, behatol az egész testedbe,
Érzed vérének szagát, melyben el leszel temetve?

Hívta-e már szívedet egy lassú táncba?
Hallottad-e milyen meghitt s lágy dobbanása?
Ahogy átölelik egymást, oltalmat keresve,
Félve súgják csak: Mondd, még szeretsz-e?

S mikor megélted Ember, ezt a bús pillanatot,
Könnyeid megtöltöttek-e folyót és patakot?
Mert ha igen, tudod milyen a lélek magánya,
A társam lettél, s e verset nem írtam hiába.

Fázom

Hideg van, már a csontjaimban érzem,
A nap is épphogy világít az égen.
A kabátom alá bemászik a szél,
Dideregni kezdek, mikor a testemhez ér.

Fázom, szememben megfagy a könny,
A természet arcán, rideg közöny.
Talpamhoz ezrével tapadnak levelek,
Eresszetek engem, Isten veletek!

Nem tudom a nyarat visszahozni néktek,
Engem is gyötörnek, fájó emlékképek.
Veletek együtt nekem is meghalt egy részem,
Zokogok amikor magamat nézem.

El kellene fogadni hogy egyszer mindennek vége,
De mit tegyek ha úgy hiányzik meleg ölelése.
Betakarnám testem, minden szavával,
Mert nem tudok kibékülni én a halállal!