Némán ballagok

Némán ballagok, lehajtom fejem,
Megyek az úton, mert hozzád húz szívem.
Furcsa ez a hely, csak csend, nyugalom,
Amerre nézek, mindenhol sírhalom.

Kik idejönnek, szívükben bánat,
Kezükben hoznak néhány virágszálat.
Fájdalom az arcokon, a szemekben könnyek,
Boldogtalanok azok kik ide jönnek.

Mert valaki itt nyugszik, kit nagyon szerettek,
Ki része volt az életüknek.
Kinek hiányát nehéz elviselni,
Hogy a test egy sírba ment, megpihenni.

Hát ezt érzem én is, mert elvesztettelek,
A világon mindennél jobban szerettelek.
Fáj hogy nem fogod már többé a kezem,
Én megköszönném újra az egész életem.

Némán ballagok hát, lehajtom fejem,
Ó Uram, miért tetted ezt velem?
Miért vitted magaddal az én Drága Mamámat?
Engem nélküle elemészt a bánat.

Állok az ablak előtt

Állok az ablak előtt, zuhog az eső,
Ma megint minden, Rád emlékeztető.
Nézem ahogy a víz mossa a tetőt,
S látom önmagam, a sírót, a szenvedőt!

Látom az arcom, mit ural a fájdalom,
Titkolni nem tudom, ezért hát vállalom.
Minden nap születnek mély ráncok rajta,
Nincs csodaszer, mi őket eltakarja.

Látom a szemem, mely visszavisz a múltba,
S a könnyeket törlöm, újra meg újra.
Kéklő csillogása tovatűnt már régen,
Nem ragyog már úgy, mint csillag az égen.

Látom a kezem, mely oly sokat reszket,
Ujjai épp hogy tartják a keresztet.
Nyúlnak a semmibe, fognának Téged,
Nem kell hogy mondjam! Látod! Megérted!

Látom a testem, mely elfáradt, gyenge,
Mint egy léggömb mely le lett eresztve.
Több terhet már nem bír elcipelni,
Nem akar már mást, csak néha megpihenni.

Állok az ablak előtt, s Te az esőben ázol,
Mert most is, mint mindig, én rám vigyázol.
Szeretlek! Most menj! Ma legyen szép napod!
Édes Annám! Ma van a Névnapod!!

Ne szégyelld

Ne szégyelld a könnyeid, ha úgy érzed gyötörnek,
Ne szégyelld a könnyeid, mert úgyis utat tőrnek.
Sírj, zokogj, toporzékolj, ha kell,
De ne szégyelld a könnyeid, mert sírni tudni kell!

Ne szégyelld a bánatod, mely az arcodra kiül,
Ne szégyelld a bánatod, mert nem vagy egyedül.
Emeld fel büszkén, lehajtott fejed,
S ne szégyelld a bánatod, hidd el, megteheted!

Ne szégyelld a fájdalmad, ha húsodba belemar,
Ne szégyelld a fájdalmad, mert az, embert takar!
Szorítsd össze fogad, ordíts, ha akarsz, szenvedj,
De ne szégyelld a fájdalmad, egyszer majd elenged.

Ne szégyelld hogy szeretsz, szeress, még jobban,
Ne szégyelld hogy szeretsz, s a szíved megdobban.
Örülj hogy az érzés, ott lakik szívedben,
De ne szégyelld hogy szeretsz,mert ez a legszebb az életben!

2011 július 24.

Ki mondja

Ki mondja, hogy feledni kell?
Kit egyszer, temetni kell.
Hát csak addig él a szív szava?
Míg köztünk van, Ő maga?

...Csak addig, s nincs tovább?
Mert már nem halljuk a szavát?
Mert már nem tud kedvesen szólni?
S élettelen minden holmi?

Ki mondja hogy nem kell a könny?
Miért ez a rideg közöny?
Hát nem hagyott űrt, maga után?
Nincs szeretet, élet után?

Már nem volna jó ölelése?
Bele nézni a szemébe?
Megcsókolni, simogatni?
S a nevén, hívogatni?

Ki mondja, hogy feledni kell?
Én azt mondom, Szeretni kell!
Hogy lássa, nem élt Ő hiába,
Mert van ki örökre a szívébe bezárta!

2011 július 21.