Gondolsz-e rám?

Gondolsz-e rám? Most, hogy már hűvös a hajnal,
Lassan távozik az ősz, egy bús madárdallal.
A szél már nem ölel, vad lesz és támad,
Meztelenre vetkőzteti az út menti fákat.

Minden szürke, oly néma és rideg,
Megyek előre, nem tudom merre, s minek.
Csak azt érzem, hogy reszketek, fázom
Nem tudom, gondolsz-e rám ott, a messzi tájon?

Szememből már vér folyik, a szívem könnye,
Mert elmentél, s tudom, hogy mindörökre.
Hiába is várom hogy megölelj újra,
Gondolsz-e rám egy felhőhöz simulva?

Mikor nem jön a te szemedre sem álom,
Őrzöd-e mosolyom egy szép szivárványon.
Vágyod-e még szavam, mit csak én mondtam neked,
S kulcsolod-e még értem imára két kezed?

Lassan itt a tél, s a hó mindent betakar,
Már nem kérdi senki, hogy lelkem mit akar.
Lassan távozom egy bús madárdallal,
Ugye gondolsz rám? Most, hogy már hűvös a hajnal?

A lélek imája

Mindenki lelkében létezik egy ima,
Mit nem kell könyvből tanulnia.
Elég ha a csendben némán elmerül
S a szavak előtörnek oly rendületlenül.

Mik aztán maguktól mondatokká válnak,
Részesei lesznek egy szív dobbanásnak.
S lassan átjárják az egész lényed,
Érzed ugye, ahogy megroggyan a térded?

A kezed is önkénytelen összekulcsolod,
Ne bánd ha imádat némán ordítod.
S ha könnyes már a szemed, mivel nézel az égre,
Esendő vagy Ember, nincs, kinek nincs vétke.

Imádkozz hát a magad Istenéhez,
Bűneid bocsánatára, tán ez is elég lesz.
S a hited, ne veszítsd el soha,
Egy életed van, bár a sors néha mostoha.

Cipeld hát, még ha nehéz is kereszted,
Utad végén megtudod, miért kellett így tenned.
Addig imádkozz, mert létezik egy ima,
Mit a léleknek nem kell, könyvből tanulnia.