Ember! Te tudod milyen a lélek magánya?
Mikor aludnál, ő farkasként üvölt az éjszakádba?
Fürkészve nézi a fénylő holdat az égen,
Mert mi éltette tovatűnt, messze jár oly régen.
Ember! Te tudod milyen, mikor magához ölel?
Kérdeznéd, de hiába, mert csak a csend felel.
Fájdalma átjár, behatol az egész testedbe,
Érzed vérének szagát, melyben el leszel temetve?
Hívta-e már szívedet egy lassú táncba?
Hallottad-e milyen meghitt s lágy dobbanása?
Ahogy átölelik egymást, oltalmat keresve,
Félve súgják csak: Mondd, még szeretsz-e?
S mikor megélted Ember, ezt a bús pillanatot,
Könnyeid megtöltöttek-e folyót és patakot?
Mert ha igen, tudod milyen a lélek magánya,
A társam lettél, s e verset nem írtam hiába.
