Fekete Éj

Éj van, sötét fekete éj,
Odakint csend van, elhalkult a szél.
Mindenki alszik, csak én vagyok ébren,
Némán várok rád, a fekete éjben.

Fekete a szobám, a falat sem látom,
Jöttödet egyre-egyre csak várom.
Testem elernyedt, szívem halkan dobban,
Reszketve várlak, egy sötét sarokban.

Megőrjít a csend, úgy ordítanék egyet,
De úgyse hallja senki, minek erőlködjek.
Még a hold is elbújt, ő sem akar látni,
Nincs kedve nekem, szépen muzsikálni.

Betakar a magány, fekete leplével,
Jó szorosan ölel, a jéghideg kezével.
Gyere tépd le rólam, mert kihűl a testem,
A hideg földben, még nincs mit keresnem.

Várok rád addig, míg a nap felkel,
S ha nem jönnél, majd jön egy új éjjel.
Megtalálsz engem a sötét sarokba,
S én boldogan bújok majd, ölelő karodba.

Ősz

Még lágyan simogatja arcom az őszi szellő,
De már sötétül az ég, gyűlik a felhő.
Körülöttem elsárgult, fáradt falevelek,
Velük együtt én is lassan útra kelek.

Ősz, az elmúlást juttatja az ember eszébe,
Hogy minden mi szép volt, egyszer úgyis vége.
Velem együtt sírnak a lehullott levelek,
Siratják mi volt, s már többé nem lehet.

Szürke lesz a táj, komor, rideg,
Nélküled kihűl a lelkem, már érzem hogy hideg.
Mert a szereteted hozta a napfényt el nekem,
Csak veled voltam boldog, Viszlát életem!

Lefekszem a földre, s a levelek között,
Érzem az őszt, mi szívembe költözött.
De tudom hogy lesz még nyár, ha veled leszek újra,
Lesz még levél a fán, virágba borulva.

Örök szeretet

Volt egyszer egy leány,
15 múlt talán,
Ragyogó mosolya,
A legszebb volt a faluba.

Akadt is kérője,nem is egy, több tucat,
De hiába mutatták legszebbik arcukat,
Mert a szíve megdobbant, mikor látta Bandikáját,
Tudta hogy megtalálta, élete párját.

Szép májusi nap volt, Pünkösd volt éppen,
Mikor az oltár elé sétáltak, együtt, kéz a kézben.
Ott esküdtek egymásnak, örök hűséget,
A lányból asszony, a fiúból férj lett.

Turbékoltak boldogan, mint két kis gerle pár,
Amerre csak jártak, ott virult a határ.
Mert szerelmük igaz volt, mesébe való,
Könnybe lábadt szemem, olyan megható.

Három gyermekük született, két lány, egy fiú,
Egyik sem volt soha, egy percig sem szomorú.
Mert gyermekkorukat a napfény beragyogta,
Szerető szüleik, arcukat csókolta.

Az évek hamar elrepültek,
De semmi nem ártott szerelmüknek.
A lány 43 éves, a fiú egy híján 60,
De meleg volt még mindig, a hitvesi paplan.

Március volt, de a május már kopogott,
Mikor a lány, egy árvát hazahozott.
Férj és feleség, újra szülők lettek,
S ezért a gyermekért, mindent meg is tettek.

3 éves volt, beszélni már tudott,
Lábaik közt, boldogan futkosott.
Ők könnyes szemmel nézték a gyermeket,
Ki hangosan kiáltotta: Szeretlek benneteket!

Így éltek ők hárman, meghitt szeretetben,
Míg egy nap a fiúért, eljött a Jó Isten.
Özvegy lett a lányból, s belebetegedett,
Hogy itt hagyta Őt, kit oly nagyon szeretett.

Egy vigasza maradt, a gyermek, ki már felnőtt,
Elzavarta előle a sok fekete felhőt.
Úgy szerették egymást, elmondani nem lehet,
Ki látta őket együtt, szíve beleremegett.

Egyedül Ő tudta a lányt , boldoggá tenni,
Ölelésével a gyászát enyhíteni.
Mert a gyermek soha nem feledte,
Hogy életét a lánynak köszönhette.

Sajnos a lány, már nem lett a régi,
Mert hiányzott neki, a szeretett férfi.
Bár a gyermek, szorította kezét,
Mégis átlépte Ő is, az Angyalok mezejét.

A gyermek itt maradt árván,
Senki sincs, ki enyhítene gyászán.
De a lány és a fiú, együtt vannak újra,
S nézik az árvát, összesimulva.

Vigyázzák lépteit, s imádkoznak érte,
Mert látják hogy sírva néz fel az égre.
Ne sírj gyermek, mert mi itt vagyunk veled,
S összetart hármónkat, az ÖRÖK Szeretet!

Álmomban láttalak

Álmomban láttalak, szép színes ruhában,
Ültél boldogban egy nagy hintaágyban.
Angyalok ringattak, halkan szólt egy hárfa,
Nem csodálom hogy vágytál ebbe a világba.

Mikor megláttál, könny gyűlt a szemedbe,
Tán azt gondoltad, el vagy feledve?
Ó hogy is tudnálak feledni Téged,
Mikor életem értelme volt a szívverésed!

Kedvenc szavam az volt : MAMA,
Kár hogy nem vihetlek többé haza!
Vágyom az ölelésedre, becéző szavadra,
Mindent megtennék, ha ez újra megadatna!

Szívemből szól ez a vers, Neked,
Megcsókolnám most mind a két kezed.
Tudom, már itt van jó helyed,
De én mégis érted ejtek könnyeket!

Minden éjjel gyere hozzám, ha lehet,
Hogy álmomban láthassam azt a két szép szemet!
Mely csillagként ragyogott életem egén,
Mióta nem láthatom, koldus lettem én!

Emlékezés

Már fél éve hogy vívom kegyetlen harcomat,
Mióta nem láttam, gyönyörű arcodat.
Azóta sokat mélyültek ráncaim,
Egyedül vagyok, nincsenek társaim!

Egy gyertyát tartok remegő kezembe,
Meggyújtom csendben, rád emlékezve.
Szemem tükrében, megcsillan a fénye,
Szólni nem tudok, pedig valamit mondanom kéne.

Szeretlek! Ezt dobogja szívem,
Nélküled nincs életem, s hitem.
Nélküled e föld már nem a hazám,
Némán kiálltok! Hallod, Drága Mamám!

Itt fekszel-e földben mélyen elásva,
Hogy a fájdalmat az arcodon, már senki ne lássa.
De én látom most is, mert akkor született,
Mikor a búcsú perceiben, csókoltam kezedet!

Látom a könnyet, mely megült szemed sarkába,
Mert a Halál már ott tartott, szorosan markába.
Tudtam hogy vele mész, vártad őt már régen,
S már csillagként ragyogsz, valahol az égen.

Érted ég most a gyertyámnak lángja,
Rám csepeg a viasz, de nem érzem hogy fájna.
Csak a szívem fáj, s dobogja Szeretlek,
Míg élek Soha el nem feledlek!