Állok az ablak előtt

Állok az ablak előtt, zuhog az eső,
Ma megint minden, Rád emlékeztető.
Nézem ahogy a víz mossa a tetőt,
S látom önmagam, a sírót, a szenvedőt!

Látom az arcom, mit ural a fájdalom,
Titkolni nem tudom, ezért hát vállalom.
Minden nap születnek mély ráncok rajta,
Nincs csodaszer, mi őket eltakarja.

Látom a szemem, mely visszavisz a múltba,
S a könnyeket törlöm, újra meg újra.
Kéklő csillogása tovatűnt már régen,
Nem ragyog már úgy, mint csillag az égen.

Látom a kezem, mely oly sokat reszket,
Ujjai épp hogy tartják a keresztet.
Nyúlnak a semmibe, fognának Téged,
Nem kell hogy mondjam! Látod! Megérted!

Látom a testem, mely elfáradt, gyenge,
Mint egy léggömb mely le lett eresztve.
Több terhet már nem bír elcipelni,
Nem akar már mást, csak néha megpihenni.

Állok az ablak előtt, s Te az esőben ázol,
Mert most is, mint mindig, én rám vigyázol.
Szeretlek! Most menj! Ma legyen szép napod!
Édes Annám! Ma van a Névnapod!!