Emlékeim már a homályba vesztek
De van néhány, oly varázslatos, égi
Felidézve most újra élni kezdtek.
Szavak, miket talán nem mondtam még ki,
Kérdések, rájuk szív dobban felelvén.
Rózsából egy nyakéket fonnék néki.
Simogatva szólt, a szeretet nyelvén,
Csillogó drágakő volt benne annyi,
Kék íriszemen most könnyező vert fény.
Egy sötét felhő látszik fölsuhanni,
Lelkemre tűzné gyászos pántlikáját.
Kezemet most kell egy imára fonni.
Mert az ölelés is keresi párját,
Legféltettebb kincsem volt a beszéde,
S amerre járok, keresem árnyát.
Ó csak jussak én is mindig eszébe,
Ha tudnám, hogy így van, nem sírnék többé.
Létem fürödne boldogság vizébe.
Álmom nem válna zavaros körökké,
A gondolatok mindig hozzá szálltak.
S ölében ringatóznak örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése