Emlék

Az emlékeimből élek, melyek táplálnak engem,
Mik megnyugtatják, háborgó lelkem.
Mert Rád gondolok én, egyre csak szüntelen,
Az emlékeim, melyek megvetik fekhelyem.

Az emlékeim! Féltem is őket,
Mert látom, a nélkülük szenvedőket.
Ezt tőlem senki el nem veheti,
Akkor sem, ha testem, a földbe eltemeti.

Mert nélkülük, mit sem ér az élet,
Visszahoznak hozzám, minden nap Téged.
Láthatlak, s néha még a hangodat is hallom,
Szeretlek! Bocsásd meg, ha könnyes az arcom!

Mert az emlék sokszor fájó is tud lenni,
Nem lehet mindig, csak a szépet elővenni.
Amíg csak élek, én rád emlékezem,
Mert emlékeim, melyek megvetik fekhelyem!